Kimaradt néhány nap a blogon, egyszerűen nem volt hangulatom írni, illetve kicsit le is tértem az útról, a súlyom az elmúlt időszakban felment 158-ig, ma reggelre viszont 152,6 voltam csak. Ez is valami.

Ma felpróbáltam néhány régebbi ruhámat, már csak pár kiló hiányzik ahhoz, hogy újra hordhassak egy nadrágot, ami körülbelül három éve volt rajtam utoljára.

Tudjátok mi a legdurvább ebben? Megnéztem, és a címkéje alapján 48-as. Persze, nyilván ez egy viszonylag sztreccs anyagú gatya, de a 2-3X-es szoknyákhoz, és az 54-56-os nadrágokhoz képest ez egészen elképesztő. Most akár azt is el tudom képzelni, hogy a hónap végén esedékes képen már nadrágban leszek. 

Ami hajt tovább...

Az az igazság, hogy fogyni baromi nehéz, mert rettenetesen kilátástalannak tűnik sokszor, de az ilyen alkalmak, mint a mai is, eszembe juttatják azt, hogy mennyi mindentől megfoszt a súlyom. Hogy mennyi mindent nem tehetek meg. Mielőtt belevágtam volna a fogyásba, mielőtt megkerestem Gábort, egy rémálomszerű kép járt a fejemben sokat, mégpedig az, ahogy elesem. Az, ahogy ez az irtózatos méretű zsírtömeg, amit összeszedtem, holtsúlyként leránt, és hiába vagyok egyébként viszonylag izmos, elvesztem az uralmat a testem felett.

Az elmúlt másfél hónapban ez a kép kergetett előre. A testem az enyém, nem az elhízásomé.